(film: Kiságyúk)
Na most Ulrich Thomsen arcszőrzete egyszerűen nem hagyható figyelmen kívül. Összeségében a film előnyére válik, tényleg izgalmas adalék. Ám az első percekben nehéz nem arra figyelni. Nincs mese, különleges élmény. Kinek szexuális, kinek aszexuális.
Aztán ott a nyelv. A dán nyelv. Mondhatnám rá, hogy csúnya. De akár azt is, hogy egzotikus. Én végülis megkedveltem.
És hát a film. Röviden és tömören: kiváló! Akinek nincs ellenére az európai film, és élvezi, ha egy picit más habitusú nép lelkébe tekinthet bele, akkor rajta, mozibabe! És mindezt úgy, hogy végigkuncoghatja a másfél órát, időnként felnagyítva azt nyerítésre. Egyszerűen nincs pillanata a filmnek, amikor ne éreznéd, hogy tök jó helyen jársz. (Mégha hideg és esős is.) Néha (vagy sokszor) béna, de kedvesen, szerethetően, viccesen béna emberek közé kerülünk. Igaz ez legfőképpen főhősünkre, akit utálni is lehetne, hiszen ideggyenge, agresszív dühkitörései vannak, ezért gyógyszereken él, és még a gyerekei láthatását is elszúrja. De közben sejtjük, hogy nagyon is jól érzékeli a világ dolgait, és igen helyes módon akar igazságot szolgáltatni, önmagának, de elsősorban a gyerekeinek. Ösztönös, már-már átgondolatlan döntésével nem is sejti, hogy egy csomó ember gondolkodását, hozzáállását fogja átformálni.
Miközben néhány emberről szól a film, a rendező olyan közegbe helyezi a szereplőinket, amivel saját szakmáját fricskázhatja. Együtt nevetünk, filmesek és nemfilmesek a filmművészet és filmipar, a művészfilm és kasszasiker közti ellentéten. Két szélsőséges műfajú, stílusú filmet forgat bele a filmbe, kifigurázva őket. A művészfilmhez természetesen tartozik egy művészfilm-rendező is, ő lesz a másik főszereplőnk. Néhány, tulajdonképpen egyszerű klisével rajzolja meg ezt a figurát. Claus természetesen nagyon elvontan elmélkedik a művészetről. És persze rendezői státuszához kiváltságok járnak: hollywoodi mintára kis golfkocsival közlekedik a forgatás helyszínén. Kedvenc jelenetem, mikor egy alkalommal ezzel a kis kocsival kanyarodik Claus... Nagyon szerettem még filmbéli művészfilm-rendezőnk dühkitöréseit, amik végülis egyfajta motívummá válnak. Ezt a rendező annyira jófej módon, lezseren kezeli, hogy imádni fogjuk ezeket a dühkitöréseket. Egyszer megmutatja képben, később pedig csak hallani fogjuk a már jól ismert hangsort. Az imádott hangsor előadója Nikolaj Lie Kaas nevű színész (állítólag hőn szeretett dán-dogma filmemben, az Idiótákban is játszott, én nem emlékszem sajnos...) tökéletes választás, egyszerűen: nagyon jó színész. Érdemes figyelni a munkásságát.
Legfőbb hősünket alakító Ulrich Thomsent már jobban ismerhetjük. Először is nemrégről egy drámai magyar filmből, Szász János Ópiumából. Másrészt pedig az első igazi dán dogma filmből, a Vinterberg által rendezett Születésnapból. És még egy említésre méltó film, amiben Ulrich együtt játszik Nikolajjal: Testvéred feleségét... (r.: Susanne Bier).
Ulrich Thomsen ma kikerülhetetlen európai színész. Többezer arca van, döbbenetes átváltozó művész, és elsősorban nem külsőleg (na jó, a Kiságyúkban az arcszőrzete valóban adott egy pluszt a karakteréhez). Igazi nagy színész. Szász János úgy tűnik szintén nagy rajongója, mert következő filmjét is vele szerette volna megcsinálni. A teljesen előkészített filmet Ulrich egy héttel a forgatás előtt lemondta... Neki is rendezői ambíciói lettek, és mivel összejött neki otthon Dániában egy film, azt választotta. Így kiszállt a produkcióból a dán koproducer is, a film elmaradt. Szász nem is tervezi, hogy továbbpróbálkozik a témával, sajnos, mert egy újabb, igazi szászos film lehetett volna belőle, sorozatgyilkos házaspár a 20-30-as években... Viszont van másik terve, szerencsére.
Drukkolok Tomas Villum Jensennek is, hogy rendezzen még nekünk hasonló igazi filmeket.
100 szónak is 1 a vége: nem ajánlatos, hanem kötelező film a Kiságyúk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése